Mindenkit köszöntök! Engedelmetekkel bemutatkoznék. Hyuuga Kyoro volnék. 12 éves lusta, semmirekellő tini. Élem a gyerekkoromat, de persze próbálok jobb lenni. Sok célom van, amit kitűztem magam elé. Szüleimet még kiskoromban megölték. Azóta Konohaban élek és barátnőmmel örök barátok lettünk.
Itt kezdődik a történetünk.
Shikaichivel boldogan sétálgattunk Konoha utcáin. Ma lesz az a próba, ami eldönti alkalmasak vagyunk-e shinobiknak. Én tartok ettől. Félek. Mi van ha nem leszek elég jó? Nézzenek csak oda, kételkedem magamban? Nem ismerek magamra! Szedd össze magad Kyoro!
- Mi a baj Kyoro-chan? – hát igen nem tudok hazudni neki. Hogy is tudnék? Ő volt az első, aki anno befogadott. Szinte már testvérek vagyunk.
- Ööö…semmi… - mondom kicsit zavartan. Hát ha eddig nem is, most sikerült lebuknom.
- Sose tudtál jól hazudni. – erre muszáj nevetnem.
- Bocsi. Csak kicsit elkalandoztam.
- És mire gondoltál?
- Hát…a mai napra.
- Értem. Ne aggódj. Eddig is sok minden sikerült nekünk. Biztos sikerül majd a vizsga. – mondja mosolyogva Shikaichi.
Elmosolyodtam én is. Igaza van. Pozitívan kell mindig gondolkodni. Ha nem így tesz az ember, akkor ott a vég. Onnan már nincs kiút neki. A sötétség kebelezi majd be.
Felnéztem az égre. Valahogy ez engem mindig megnyugtat. Hűs szellő csapta meg arcomat. Kellemes érzés volt.
- Verseny? – kérdeztem viccesen.
- Mi az hogy…
És rögtön szaladni kezdtünk. Jó érzés volt. Imádunk versenyezni. Boldogsággal tölt el minket ez. Mindig is Shikaichi volt a jobb most is. Boldogan és nevetve rohantunk végig Konoha utcáján.
De hirtelen valami furcsa érzés öntött el. Megálltam és felpillantottam az egyik villanykaróra. Egy árnyat vettem észre. Nem tudom miért, de rossz érzés fogott el. Csak álltam ott és néztem felé. Nem mertem megmozdulni.
- Hé! Jössz már? – hozott vissza a valóságba barátnőm
- Öhm… - ráemeltem tekintetemet majd vissza az oszlopra, de addigra már eltűnt az árny. Vajon ki lehetett?
- Hahó! Föld hívja Kyoro-t. Itt vagy?
- Igen… - válaszoltam némi habozás után. – Menjünk. – mondtam boldogan. De szerintem hiába, hisz láthatja rajtam, hogy valami nem stimmel. Most már nagyon is érdekel, hogy ki lehetett az az alak.
Csöndben sétáltunk egymás mellett. Nem tudtam volna most miről beszélni. Egész végig csak az a furcsa alak jár a fejemben. Csak akkor figyeltem fel, amikor a shinobi iskolához értünk. Beléptünk az ajtón, majd elindultunk a termünk felé. Hát persze, hogy szinte a leghátsó terem. Már kicsit kifáradtam főleg a hosszú futás miatt. De ez jelenti részben a shinobiság. Mikor a terem ajtajához értünk kicsit megálltunk. Biccentettünk egymásnak jelezve, hogy most vagy soha. Benyitottunk a terembe, ahol Ayamet pillantottuk meg. Szóval ő lesz a csapattársunk.
Nem tudhattuk. Mindenki egy levelet kapott, hogy hova kell mennie. Így mindenkit váratlanul ér, ha olyan valaki kerül a csapatába, akit nem annyira kedvel. Mi nem utáljuk vagy gyűlöljük Ayamet csak kitagadott. Soha nem volt barátja, senkihez sem ment oda barátkozni. Mindig elvonult egy csendes helyre. Lehet, hogy gonoszság volt mindenki részéről, hogy nem mentünk oda hozzá, de…
Nincs mentségem. Szívtelen voltam én is és a többiek is vele szemben.
- Ayame...
- Üdvözöllek titeket! – vágott szavamba mögülem egy hang.
Megfordultam barátnőmmel és egy férfit pillantottam. Hát ő ki? Csak nem ő lesz a senseiünk?
- Nara…Shikamaru… - hallottam meg Shikaichit.
A senseiünk is Nara klános akárcsak barátnőm? Remek. És még ismeri is?
- Üdv Shikaichi! – köszönt vissza.
Én meg csak néztem, hogy mi van. Oké, beljebb léptem és megálltam Ayame mellett. Barátnőm is követte a példámat.
- Üdvözlök titeket! Nara Shikamaru vagyok. Én leszek a senseietek. Már elég jól ismerjük egymást, volt időnk megismerkedni. Ha készen álltok, akkor szerintem essünk túl a próbán. De előre szólnék, nem én vizsgáztatlak titeket!
- Hogy mi??? – akadtam ki? Hát akkor ki?
- Indulhatunk? – látszik most nem kíváncsi a nyavalygásunkra.
Úgy néz ki nem lacafacáznak. Rendben! Mindent vagy semmit!
Elindultunk senseiünk után. Most nem adhatjuk fel csak azért, mert más tesz minket próbára.
Szó nélkül követtük. Már nagyon is zavart a csönd, de nem mertem megszólalni. Elég szokatlan ez tőlem, de nem azért, mert féltem, hanem, mert nem volt miről. Hirtelen megint eszembe jutott az a bizonyos árny. Vajon ki lehetett. Egyszerűen még az alakot se tudtam kivenni. És nem merem megemlíteni. Tuti hülyének néznének. Nem nehéz! Vajon ismeri a…
Nem tudtam befejezni gondolat menetelemet, mert hirtelen valakinek vagy valaminek nekimentem.
- Azt a… - kezdtem volna szitkozódni, mikor megpillantottam, hogy minek is mentem neki. – Ki tette ide ezt a villanyoszlopot? – dörgöltem meg az arcomat.
- Jól vagy? – rohant hozzám Shikaichi.
- Nincs semmi bajom. Csak… nem figyeltem, ezért mentem neki.
- Megint azon gondolkodtál? – néztem rá értetlenül.
- Min? – talán sejti?
- Amin délelőtt is.
- Hát… - nem merem neki se megemlíteni. Még nem!
- Jöttök? Itt hagyunk. – sensei hangja most megnyugtatott.
- Verseny? – vágtam rá hirtelen.
- De… - nem hagytam, hogy befejezze rögtön szaladni kezdtem.
Ismét ez a felszabadító érzés. Ez hiányzott nekem! Nevetve szaladtunk végig Konoha utcáján. Ezért szeretek gyerek lenni. És az is leszek, amíg csak tudok.
Észre se vettük, hogy a 7-es kiképzőhöz értünk. Önfeledten rohangásztunk. De végül az erőnk csődöt mondott így lefeküdtünk a fűre. Úgyis van még időnk, mire a sensei ideér. Addig meg erőt gyűjtünk.
Lassan fejemet az égre szegeztem, majd kinyitottam a szemeimet. Ismét elmerengtem az élet apró örömein. Jól esett. Akárcsak az a lány szellő, ami cirógatta az arcomat.
- Lazsálunk, lazsálunk? – hajolt fölénk egy maszkos ember.
- Áááá… – sikítottunk fel egyszerre Shikaichivel. – Maga meg ki?
- Hatake Kakashi. Én leszek Shikamaru csapatának vizsgáztatója. Ti vagytok a diákjai.
- Öhm..igen… - válaszoltam.
- Áh Kakashi-sensei? – hallattuk meg Shikamaru-sensei hangját. – Most látom nem késtél.
- Kezdjük el! Teljesen fel vagyok tüzelve! – vágtam a párbeszédjük közepébe. Ennyit az illemről.
- Ne dönts elhamarkodottan.
- Hm. – ezzel most mire akart célozni.
- Kakashi-sensei? – újabb hangok. Kezdünk kicsit sokan lenni, nem?
- Áh, szia Naruto, Sakura! Örülök, hogy eljöttetek!
- Mért vagyunk ennyien egy vizsgára?
- Naruto és Sakura csak nézők lesznek akárcsak én. – válaszolta Shikamaru-sensei.
- És mi lesz a feladatunk? – kérdezte barátnőm.
- Roppant egyszerű. – majd elővett két csengőt. – Annyi a feladatotok, hogy elvegyétek tőlem ezt a két csengőt. Akármit bevethették, shurikent is. Úgy támadjatok rám, mintha az ellenségetek lennék.
- Sok szerencsét. – tette kezét a vállamra Naruto. – Szükségetek lesz rá. – Vajon mire célzott ezzel Naruto?
- Álljanak előre a frissen végzett geninek és titeket pedig megkérnélek, hogy hagyjátok el a pályát.
Előre léptem, kisebb habozás után barátnőm és Ayame is előre lépett. Vártunk és figyeltünk. Minden apró dolog elég lehet a győzelemhez vagy éppen a bukáshoz. Most minden eldől. Mindent vagy semmit! De itt és most győzni fogunk!
Következő rész tartalmából:
Elkezdődik a hajsza a csengőkért. Egy percre sem lankadhat a figyelmünk. Ez a Kakashi-sensei nagyon precíz és biztos csapdái vannak. Mindenhol figyel ránk. Ilyen nincs. Nem hiszem el hogy nincs gyengepontja! Vajon meddig bírjuk még? Kiderül a következő részből, ahol már nem babra megy a játék.
Kemény kiképzés. Kakashi döntése.
AJÁNLOM AZ OLDALT
