Fáradtan nyitogattam szemeimet. Nagyon fáradt voltam. Napok óta csak edzünk. Nem értem mire jó ez. Hasra fordultam és fejemet a párnába fúrtam. Elgondolkoztam az előző napokon. A teljesítményem jóval a béka feneke alatt volt. Nem tudom mi ütött belém. A napokban egyre gyakrabban éreztem az idegent, de senki másnak nem tűnt fel, csak én bántam meg. A sérülések is árulkodnak testemről. Vannak mélyebbek is, de mind az én hibám. Nem tudok beletörődni, hogy egy idegen követ. És senkinek sem mondhatom el, mert hülyének néznének. Mi tévő legyek?

Hosszas pihenés után erőt veszek magamon és elmegyek a fürdőszobába. Most nagyon is jól fog esni egy kis fürdés. Levettem a ruhát és beálltam a zuhany alá. Elfordítottam a csapot és a magamra zúduló víz alatt gondolkoztam. Miért? Vajon miért engem követ?

Egy fél órás tusolás után elzártam a vizet és gyors törülközés után felöltöztem. Újabb nap, újabb edzés. De ami a legrosszabb az egészben, hogy két tanár is próbál segíteni nekünk. Igen, ők is megmondták, hogy a mi csapatunk összhangja a legrosszabb. Nehéz beismerni, de igazuk van. De persze ez mind az én hibám. Egy csődtömeg vagyok.

Gyorsan ettem egy keveset. Még szerencse, hogy tegnapról maradt a dango-ból, bár így már nem az igazi mégis jobb, mint a semmi.

Mikor úgy éreztem készen állok egy újabb földbedöngölős napra, kiléptem az ajtón és már mentem is az edzésünk helyszíne felé. Ismét rossz érzés fogott el, de amint hátrapillantottam már nem volt ott az árny. Mért játszik velem? Megfordultam és folytattam utamat. 10 perc után elértem a kijelölt helyet. A többiek már ott voltak. Hát késtem kicsit, de elég fáradt vagyok. Az egész csapatból én vagyok a legszétszórtabb, de erre nyomós okom van, de nem mond el senkinek sem. Lehet el kéne mondanom, de félek a reakciójuktól. Hány embert ismertek, aki idegen árnyakat látnak? Hát nem sokat, igaz? De visszatérve az én problémámra, nem tudom mitévő legyek. Mély levegőt vettem, majd feléjük kezdtem rohanni.

-          Késtél. – hallottam meg senseiünk hangját.

-          E-Elnézést kérek, sensei. – mondom leszegezett fejjel.

-          Na mindegy. Kezdjük el a mai edzést. Ma is ugyanaz a program. Naruto-ék már elbújtak. Keressétek meg őket és győzzétek le őket.

-          Értettük. – mondtuk egyszerre.

Aztán a következő pillanatban már el is tűnt a sensei. Alig állok a lábamon, de próbáltam nem kimutatni. Elég nehéz volt. Az egész csapatból én voltam a legrosszabb. Mire föleszméltem már a többiek nem voltak ott. Remek. Lassan indultam el az erdő felé. Mélyen elgondolkoztam, még azt sem vettem észre, hogy kiértem egy tisztásra. Szép volt minden, szinte érintetlen. Megláttam egy tavat is, így leültem a közelébe. Semmi kedvem nincs ma edzeni. Lábaimat felhúztam, kezeimmel átkulcsoltam és a fejemet térdeimre hajtottam. Hirtelen azt vettem észre, hogy könnyek folynak szemeimből. Miért sírok? Nincs miért. Vagy mégis? Rossz érzés. Az őrületbe kerget. Halk zokogásba kezdek. Mért van ez? Mért üldöz az a valami? Mit akarhat tőlem?

- Hahó! Kyoro! – egy rázogatás és szólítgatás ráz vissza a jelenbe. – Élsz még? – ráemelem tekintetemet és, akkor veszem észre, hogy ez Shikaichi. Mekkora megkönnyebbülés.

Azonnal átölelem és csak sírok tovább.

- Hé! Mi történt veled?

Nem válaszolok. Most arra sincs erőm. Már semmihez sincs erőm. Halkan szuszogva alszom el. Remélem, ha felébredek, minden könnyebb lesz.

~~~

Nem tudom, mennyi lehet az idő, azt se tudom, hogy mennyit aludhattam. Mikor ébredezni kezdek, azonnal észreveszem, hogy egy ismeretlen helyen vagyok. Abban a pillanatban felültem és ijedten néztem körbe. Az utolsó emlékem Shikaichi volt. De most mégis hol vagyok?

- Felébredtél? – hallok meg egy ismerős hangot az ajtóból. Rögtön arra nézek. Shikaichi az. Huh, végre egy ismerős hang.

- Igen. De mond csak, hol vagyok?

- A kórházba. Miután elaludtál szóltam a sensei-nek és idehoztak. – Ennyire rossz bőrben lettem volna?

- Értem. – szóltam, majd lehajtottam a fejemet.

- Elmondod? – azonnal felkaptam a fejemet.

- Mit? – nézek rá értetlenül.

- Tudom, hogy valami nagyon aggaszt. Mond el, hogy mi az. A barátnőd vagyok, vagy nem?

- De, azt vagy… - halk sóhaj hagyja el a számat – De úgysem hinnéd el.

- Miért mondod ezt? Amit nem mondasz el, azt nem is hiszem el. Javíthatatlan vagy. – mondja, majd feláll, és az ablakhoz sétál és elhúzza a függönyt. Nem kellett volna. Látom, hogy borongós idő van. Tisztára tükrözi önmagamat és az érzéseimet. – Sosem mondasz el nekem semmit sem.

- Nem erről van szó, csak…

- Csak? Hallgatlak.

- Semmi. Felejtsd el! – mondom, majd azzal a lendülettel ki is rohanok a korteremből. Hallom, hogy Shikaichi még utánam kiált, de nem foglalkozom már vele. Sírva rohanok végig az egész kórházon, egyenesen ki az utcára. Időközben eleredt az eső is. Ennél jobb már nem is lehetne. Nem figyelek oda, így azt sem tudom, hogy merre futok. Lehet a vesztembe, nem tudom. Hirtelen újra megérzem ugyanazt az erőt. És pont arra, amerre megyek. Most nem hátrálhatok meg. Lehet, ezt akarja. Lehet, hogy ez a végzetem. Nem tudom. Ki kell derítenem, különben tovább fog üldözni. Én ezt már nem bírom. Ha ez a végzetem, akkor én elfogadom. Kis idő múlva az erdőbe rohantam. Amikor feleszméltem, ugyanazon a tisztáson voltam, ahol reggel is voltam. Néztem a tő felé. Bőrig áztam már, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Egy szempillantás alatt tűnt fel előttem az a különös árny. Néztem azt a helyett, ahol Ő volt. Most vagy soha. Ki kell derítenem, hogy ki ő, és mit akar tőlem!

- Végre nem bujkálsz. – szólaltam meg végül a hosszas csend után.

Nem szólt semmit sem. Nagyon kedves, mit ne mondjak.

- Megszólalsz még ma? – kérdeztem tőle egy kissé ingerülten.

- De ideges itt valaki. – mondja higgadtan.

- Nem vagyok ideges, csak feszült. Ki vagy te és mit akarsz tőlem?

- Nem kell ennyire sietni. Hamarosan majd mindent megtudsz. – Ez most szórakozik velem?

- Hogy érted ezt?

- A főnök, azt szeretné, ha csatlakoznál hozzánk.

- Hozzátok?

- A főnök nagy jövőt lát benned.

- És ha visszautasítom?

- Úgy is ráveszlek, hogy csatlakozz hozzánk. Sok mindent tudok rólad. Hyuuga Kyoro vagy és a szüleidet meg…

- Elég! – üvöltésemmel szakítom félbe mondanivalóját. – Hagyd abba! – sírva roskadok össze. Mért kell feleleveníteni a múltat?

- Úgysem menekülhetsz el a múltad elől. Még találkozunk. – válaszolja és abban a pillanatban el is tűnik. Még az erejét sem érzem. Ki lehetett. A sötétben semmit sem láttam, csak a sötét körvonalát.

Lassan az kullogtam haza. Az eső már kezdett elállni. Viszont az érzéseim, csak egyre gyűltek. Ez az alak mély sebeket szaggatott fel. És még mindig a fülemben csengtek a szavai. „A főnök, azt szeretné, ha csatlakoznál hozzánk.”; „A főnök nagy jövőt lát benned.”; „Úgy is ráveszlek, hogy csatlakozz hozzánk. Sok mindent tudok rólad.”

Próbáltam elfelejteni, de nem ment. Amint hazaértem vettem egy meleg zuhanyt. Kavargó gondolatokkal a fejembe feküdtem az ágyban. Miért? Még mindig nem értek semmit sem. Nem tudok semmit sem. Miért pont engemet akarnak? Miért…? Miért…? Könnyeimmel együtt talált rám az álom. Ha az álom a megváltás lenne én azt akarnám, hogy valós lenne. Ha a szüleim velem lennének, most minden könnyebb lenne. De, nincsenek. Magamra vagyok utalva. Csak én vagyok és a keserű magány…

A következő rész tartalmából:

Feltűnik egy nagyszájú kölök. Miért mindenki engem spéciz ki magának. Amint a falunkba ér rögtön kihív párbajra. Legyen, ha ezt akarja. A nap folyamán sikerül beszélgetnem is vele. Miért érzem azt, hogy végre megtaláltam a tökéletes partnert? Olyan fura érzés, mintha testvérek volnánk.

Két test egy lélek. A villám mester.