Már készen álltunk mindannyian. De nem mertünk lépni, de én már fel voltam tüzelve. Harcolni akarok! Meddig kell még várnunk? Utálom, ha várni kell. Mondjuk, mit nem utálok? Elég! Vissza a feladatra. Nézzük csak. 2 csengő van és hárman vagyunk rá. Mi lenne a legcélszerűbb? Akárhogy gondolkozom, valamelyikünknek nem marad csengő. Ha az egyiket elfeleznénk az meg hülyén nézne ki. Ayame technikáit nem ismerem. Most mit csináljunk?

-          Kezdődhet a mérkőzés! – szakította félbe gondolat menetelemet Kakashi-sensei hangja.

-          Hogy…? – értetlenkedtem, de mire odafigyeltem már nem volt ott.

Mindhárman egymásnak háttal álltunk, ezzel három irányba képesek vagyunk figyelni. Most mihez kezdjünk? Itt állunk és nem tudunk mit lépni. Nem ismerjük Kakashi-senseit, ráadásul még Ayame-t se ismerem annyira. Matt helyzet.

-          Valami ötlet? – tettem fel a kérdést a többiekhez.

-          Mióta vagy te a főnök? – hogy mi van?

-          Én egy szóval sem mondtam. – mondtam hangosabban Shikaichi-nek.

-          Eléggé úgy hangzott.

-          Nem hagynátok abba? …ha lehet …légy szíves. – próbált csitítani minket Ayame.

-          Rendben. – húztam fel az orromat.

Mondjuk, igaza van. Nem érünk erre rá. Ki kell valamit találnunk. Első tény: Hol van Kakashi-sensei?

Akármerre nézek nem érzem a chakrajat.

-          Öhm…Kyoro-chan?

-          Mit szeretnél Shikaichi? Nem látod, hogy koncentrálok?

-          Nem lenne egyszerűbb, ha a Byakugant használnád?

-          Ehh…Épp azt akartam használni. – mondtam zavartan.

-          Ennyire hülyének ne nézz minket légy szíves.

Rendben. Koncentrálj Kyoro. Nem túl gyakran használom a Byakugant. Képes vagyok ezzel meglátni a távolban az ellenséget és a chakrajat. De ennek is vannak előnyei és hátrányai. De most nincs sok időnk. Nekünk most kellenek a csengők.

-          Byakugan. – kiáltottam el magamat.

Remek. Körbenézek. Hogy mi? Ez nem lehet…

-          Kyoro-chan, mi történt?

-          Ez…lehetetlen…

-          Mégis mi?

-          Több is van.

-          Klónok. – vágta rá Ayame

-          És mond csak Kyoro-chan látod, hogy melyik az igazi?

-          Bárcsak ilyen könnyű lenne. De a chakrajuk megegyezik. Nem tudom eldönteni, hogy melyik az eredeti.

-          Akkor nincs választásunk. – emelte fel fejét Shikaichi

-          Oszoljunk. – fejezte be Ayame.

-          Mondd, meg merre vannak. Te leszel a védelmünk. Bízunk benned. – tette jobb kezét vállamra nővérkém.

-          Nincs mit tenni. – mosolyodtam el. – Előttünk 200 méterre van egy. A következő ÉK-re 350 méterre.

-          Enyém a távolabbi. Ayame tied a szemközti. – adta parancsba Shikaichi, majd eltűntek.

Remek magamra maradtam. Figyelnem kell. Nem szabad, hogy a figyelmem akárcsak egy percre is lankadjon. Egy hiba és nekünk annyi.

Már egy ideje elmentek. De még nem sikerült legyőzniük. Mit csinálnak ennyi ideig.

-          Ne aggódj a többiekért! – ez a hang…

Megfordultam és egy Kakashi-sensei-jel álltam szemben. Vajon ez az igazi vagy hamisítvány? Csak úgy tudom meg, ha megtámadom. Én vagyok a védelem, mi? Most mi tévő legyek? Lassan nyúltam a tőr tartóhoz.

-          Lassan a testtel! – majd nyakamnál kunait éreztem. Nagyot nyeltem.

Miért ilyen durva? Mért veszi ilyen komolyan Kakashi-sensei? Túl sok a miért. Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Mégis az a legfurább, hogy nincsenek nála csengők. Mi van, ha…mi van, ha ő nem is Kakashi-sensei? De miért…?

-          Miért? – kérdeztem szinte a semmibe.

-          Mire gondolsz te lány?

-          Ki vagy te? – emeltem fel hirtelen tekintetemet a Kakashi-sensei hasonmásra.

-          Nem látod? Hát Kakashi-sensei.

-          Nem! – kiabáltan. – Ő nem ilyen. És hol vannak a csengők? Csak azt ne mond, hogy elhagytad.

-          De kíváncsi itt valaki.

Abban a pillanatban előrántottam egy tőrt és ellöktem magamtól az Ál Kakashit. Hol lehetnek a többiek?

-          Byakugan. – majd körbenéztem.

Most már pont annyi Kakashi volt, mint amennyien voltunk, vagyis három. Csak az enyém hamis Kakashi? Vagy a többieké is? Egyáltalán ez még a kiképzés része? Még mindig túl sok a megválaszolatlan kérdés. Mi tévő legyek? Nem tudom legyőzni. A chakraja messze túlszárnyalja az enyémet. Hacsak…

Többet ésszel, mint erővel.

Most koncentrálnom kell. Minél több chakrat kell a tenyerembe összpontosítanom. Érzem, ahogy a chakra egyenesen a tenyerembe áramlik. Kinyitottam az eddig csukva tartott szemeimet és mélyen az ellenfelem szemébe néztem.

-          Ez a tűz… a szemedben…

-          Csak nem félsz?

-          Csak szeretnéd.

Teljes erőmből nekirontottam, jobb kezemet hasára irányítottam. Ott van a chakraközpontja, ha azt eltalálom, legyengül.

Egy kisebb fajta robbanás. Hoppá kicsit sok chakrat szabadítottam fel egyszerre. Mindjárt láthatom az eredményt. Most biztosan legyengült, így könnyű szerrel legyőzhetem. Már eloszlott a por.

-          Hogy mi…?

-          Elhamarkodottan döntöttél. – megállította a kezemet? Hogy tudta?

Csak néztem, ahogy egy kézzel fogja a csuklómat. Még mindig nem fogtam fel a helyzetet. Egyszerűen nem akartam elfogadni. Szinte a legerősebb támadásomat egy kézzel hárította. Ebben a pillanatban erősebben szorította kezét a csuklómra, úgy éreztem mindjárt eltöri. Hangosan felkiáltottam és abban a pillanatban erősen nekivágódtam a közeli fának.

Majdnem az összes chakramat elhasználtam. Alig maradt erő bennem. Már csak a győzni akarás vágya hajt. Várjunk csak! Hát persze!

Lassan, nehezen tápászkodtam fel. Fájt minden porcikám, de most nem adhatom fel. Még nem!

-          Még mindig tudsz mozogni? Figyelemre méltó. – mondta kissé gúnyosan.

-          Nem kell nekem itt bókolnod.

-          Nem bóknak szántam. De mond csak, mi hajt téged továbbra is? Miért nem adod fel, ahogy a többi csapattársad? Mindegyikük feladta. Nem akart meghalni. Most mégis félholtan fekszenek, távol tőled. – Mi? Az nem lehet! NEM!

-          Hazudsz!

-          Hm? Mért hazudnék?

-          Mert érzem a chakrajukat. Most is elszántan küzdenek, azért, hogy megszerezhessük a csengőket. Shikaichi elég okos lány, sőt nála okosabbat nem ismerek. Soha nem adná fel! Noha Ayame egy félénk lány, érzem, hogy a kitartása erős. Ő sem az a lány, aki egykönnyen feladná. És én sem fogom. Mert mi… EGY CSAPAT VAGYUNK! -  mondtam szemeiben lángoló tűzzel.

Ez az az erő, amit ember soha nem szakíthat el. A csapatmunka. Shikaichi azért mondta, hogy én vagyok a védelem, mert én láttam az ellenséget. Nem viccből mondta, hogy maradjak itt. Megbízott bennem. Bármikor tudtam volna őket utasítani. Ayame sem tiltakozott. Belém öltötte a bizalmát. Lányok… Egy apró könnycsepp futott végig az arcomon. A bizalom… A töretlen bizalom. Nem is kell több.

-          Vége van!

-          Hm? Minek van vége? – néztem értetlenül az Ál Kakashira.

-          Átmentetek a vizsgán!

-          De hát… - de mire befejezhettem volna a válaszomat eltűnt.

Kimentem a találkozó helyszínére és már ott várt Ayame és Shikaichi. Boldogság öntött el, ahogy láttam, hogy semmi bajuk. Feléjük kezdtem rohanni és pontosan előttük álltam meg.

-          Átmentünk. – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott.

-          Igen. Sikerült- mondta Shikaichi is.

-          Éljen! – kiáltottunk fel egyszerre, ahogy a levegőbe ugrottunk és kezeinket egyszerre csaptuk össze egy kört zárva velük.

-          Gratulálok gyerekek! – hallottuk meg a sensei-ünk hangját. Rögtön a hang irányba fordultunk. – Sikeresen kiálltátok a próbát.

-          Lehet egy kérdésem? – tettem fel a kérdést Shikamaru-sensei-nek.

-          Természetesen.

-          Ki volt az ellenfele. Tényleg Kakashi-sensei lett volna?

-          Nem-nem. – láttam meg egy vigyorgó szőke kobakot. – Az én voltam.

-          És a mieink? – kérdezte Shikaichi

-          A te ellenfeled én voltam. – szólalt meg egy rózsaszín hajú lány.

-          Ayame-nak pedig Kakashi volt az ellenfele. – fejezte végül be a sensei. – Mi lenne ha ma meghívnék mindenkit egy Ichiraku ramenre.

-          Shikamaru, olyan nagylelkű vagy! – olvadozott a szőke. Hogy is hívják? Azt hiszem Naruto.

Boldogan indultam meg a többiek után. Egy sikeres napot tudhatunk magunk mögött. Nem is lehetne ennél jobb.

Hirtelen megint ugyanaz az érzés fogott el, ami reggel. Megfordultam és egy hatalmas fán megint ott volt az a bizonyos árny. Csak bambán figyeltem az árnyat és próbáltam kivenni, hogy ki lehet.

-          Kyoro-chan, jössz már? – hallottam meg Shikaichi hangját. A hang irányába fordultam, de rögtön vissza is néztem a fára, de addigra már eltűnt az árny. – Ha nem jössz, itt hagyunk!

-          Megyek már! – kiáltottam majd feléjük futottam.

Ki az az alak? És mit akar tőlem? Egyre több kérdés halmozódott fel bennem és csak kavarogtak bennem. Nem mertem senkinek sem szólni. Mi van, ha csak én látom? Tudni… tudni akarom, hogy ki volt az. Csak egy lépésre vagyok, attól, hogy megkérdezzem bármelyik magasabb rangú ninjat, de… de nem merem. Nincs elég bátorságom hozzá. Senkinek sem szabad erről tudni. Ez csakis az én kis titkom!

Következő rész tartalmából:

Egyre gyakrabban érzem az idegen jelenlétét. Mintha… megfigyelne. Mit akar tőlem? Mért pont engem akar. Még az ég is sír. Nem bírom tovább! Elakarok futni az érzéseim elől, de nem tudok. Kérlek…hagyjatok békén…

Érzések. A rejtélyes idegen