The snow which crandle into a dream…

A hó, mely álomba ringat…

Álmosan nyitogattam szemeimet. Elég fáradt voltam. Az utóbbi időben elég sok küldetést kellett csinálnunk. De végre… végre eljött ez a nap is.

Elég sötét volt a szobámban, így nem túl sokat láttam, amikor kinyitottam a szemeimet. Fáradt is voltam. Rögtön nyújtóztam és a másik oldalamra fordultam. Semmi kedvem nem volt felkelni. Magam elé merengtem. Az előző nap eseményeire gondoltam. Amint elöntöttek az érzelmek szívem összeszorult és sós könnycseppek áztatták az arcomat. Hogy lehettem ennyire bolond?

Arcomat a párnába fúrtam. Megbántottam a legjobb barátnőmet. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak.

Hirtelen az órámra pillantottam. 10 órát mutatott. Hogy tudtam eddig aludni? Abban a pillanatban kipattantam az ágyból. Átöltöztem, de most nem a szokásos ninja öltözékemet vettem fel. Felvettem egy világoskék topot és arra egy elég meleg hosszú ujjút, Egy fehér hosszú nadrágot vettem még fel. Meleg zoknit húztam, majd beleléptem egy közeli cipőbe. Sálat tekertem a nyakam köré, majd kiléptem a házból. Amint kiléptem, olyan volt mintha az egész világ egy nagy fénygömb lenne. Hunyorítottam. Hát nem éppen kellemes, ha valaki épp az előbb ébred és kimegy a fényre. Amint kezdett hozzászokni a szemem a sok fényhez, akkor tárult csak elém az igazi látvány. Egész Konohat hó borította. ÉS még borítani is fogja, mert esett a hó. Csodálatos látvány volt. Elmosolyodtam, majd elindultam körbenézni a faluban.

Sok gyerek volt kint. Mindenki játszott. Volt, aki hóember épített, voltak, akik csúszkáltak, de a többség inkább hógolyózott. Nekem is kedvem támadt hozzá, de mégis szomorú voltam, hisz a legjobb barátnőm nagyon haragszik rám.

Ahogy elnézegettem a kirakatokat, sok gyönyörű dolgot láttam, de mégsem olyanok, amikre szükségem lenne. Sokan most vásárolnak be az ünnepekre. Nekem is ez a tervem, persze, ha megtalálom, amire szükségem van. De semmi! Mélyet sóhajtottam, majd megláttam egy régiség kereskedős féle boltot. Mért ne? Hátha!

Beléptem az ajtón, és egy öreg ember köszöntött.

- Jó napot angyalom. Valamiben segíthetek?

- Csak körülnézek. Egy különleges ajándékot keresnék. – mosolyogtam vissza.

- Kinek lenne? Hátha tudnék segíteni neked.

- Egy barátomnak. Épp a minap vesztem vele össze és szeretnék vele kibékülni… - de a mondat végére elhalkultam. Még mindig magamat hibáztatom. De ki más lenne a hibás? Én voltam olyan ostoba.

- Értelek. Tudnék ajánlani valamit. – mondta majd eltűnt, de pár perc múlva visszatért. – Gyere csak.

Érdeklődve léptem közelebb a pulthoz. A kezében egy nagyon aranyos ajándék volt. Rögtön megtetszett. Elmosolyodtam.

- Tetszi. Megveszem.

Kifizettem a terméket, az öregember beletette egy kis zacskóba. Elköszöntem és már mentem is. Elég hideg volt kint. És ma még semmit sem ettem. És szomjas is volt. Egy meleg teát el tudtam volna képzelni.

Leültem egy padra a park közelében. Elővettem az ajándékot és nézegetni kezdtem. Remélem tetszeni fog neki.

- Nocsak, nocsak. Ilyen hidegben és egyedül? – hallok meg egy ismerős hangot.

A hang irányába fordítottam a tekintetemet. Jobbra állt a sensei-em. Vajon mit keres itt?

- Nagyon szép ajándék. Neki vetted? – kérdezi, közben leül mellém a padra.

- Igen. Szeretném kiengesztelni. – mondtam leszegezett fejjel. – Megbántottam. Remélem, azért megbocsájt nekem.

- Biztos vagyok benne. Gyere. – mondta majd felállt.

- De hova? – kérdeztem értetlenül.

Nem szólt semmit csak követtem. Vajon hova visz Shikamaru-sensei? Negyed óra gyaloglás után megállunk egy ház előtt. Már teljesen átfagytam. Beléptünk a házba, de még mindig nem szóltunk egymáshoz.

- Várj meg itt! – szólt majd eltűnt egy másik szobában.

Leültem az asztalhoz. Olyan jó meleg volt a házban. Levettem a sálat és körbenéztem. Nem túl sok minden volt. Elővettem az ajándékot és ismét tanulmányozni kezdtem. Olyan kicsi, de mégis szép. Elmosolyodtam, ahogy jobban megvizsgáltam a tárgyat.

- Tessék. – zavar meg egy hang és egy meleg teát nyújt felém a megzavaróm.

- Köszönöm szépen! – köszönöm meg majd elveszem a teát.

Aprókat fújtam teám fölött és kicsit kortyolva kezdtem el inni. Jól esett nem tagadok, de azért így kicsit forró. Nem szeretném leégetni a nyelvemet. Ez a tea életerőt lehelt belém és a szoba melege is teljesen felmelegített. Mikor megittam a teát letettem a poharat az asztalra.

Nem szóltam semmit sem. Magam elé néztem és lejátszódtak az előző nap eseményei. Szófoszlányok és képrészletek. Emlékszem esett a hó. Az erdő szélén voltunk, Shikaichi, Ayame és én. Éppen hógolyóztunk. De később beszélgetés kezdődött, amikor pihenőt tartottunk a játékban. ÉS ekkor járt el a szám. Hogy én mekkora egy idióta vagyok.

Ismét sírni kezdtem. Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Hiába próbáltam. Jobb kezemet arcomra tettem. Szégyelltem magamat.

Egy esélyem maradt most már. Nem menekülhetek örökre.

- Nagyon szépen köszönöm, sensei! – mondtam könnyeimmel, meghajoltam, elvettem a cuccaimat és már ott sem voltam.

Lassan sétáltam a hóban. Semmi nem zavart. Az sem ha megfázok. Mélyen elgondolkodtam. Csak akkor eszméltem fel, amikor a házamhoz értem. Még mindig nem siettem. Mikor beléptem a szobába fényt csináltam. Reggel annyira siettem, hogy a redőnyöket sem húztam fel. Feltettem egy adag teát, mert eléggé hideg volt kint, és ráadásul lassan is jöttem haza. Kell most a meleg. Leültem az asztalhoz és elővettem egy papírt és egy tollat. Gondolkozni kezdtem. Mit írhatnék? Sosem szerettem leveleket írni. Az agyam csak úgy kattogott.

„Shikaichi-neechan!

Tudom, hogy mennyire haragszol rám. Nagyon sajnálom a történteket. Mindent bánok már. Ha még érdeklődsz egy idióta ránt kérlek gyere fel hozzám az este folyamán.

A legjobb barátnőd: Kyoro”

Írtam le a következőket a papírra. Felálltam és megnéztem a teát, ami kész is lett. Sokáig gondolkozhattam. Kiöntöttem egy adagot egy pohárba, majd visszaültem az asztalhoz. Továbbra is a papírt fixíroztam. Mégis hogy juttassam el ezt a levelet hozzá? Még bátorságom sincs. Megfogtam az ajándékot, a levelet és a teámat és bementem a szobámba. Leültem az ágyamra. Ismét elgondolkoztam és előjöttek a múltkori eset képei. Mért nem tudom elfelejteni? Talán ez a bűntudat? Ennél rosszabb emlékem ne legyen. De bárcsak meg sem történtek volna.

Összegyűrtem a papírt majd hátrahajítottam. Nem tudom megtenni. Egy gyáva féreg vagyok.

- Akkora egy idióta vagyok. – mérgelődök.

Ismét sírni kezdek. A könnyek arcomon folynak végig, majd elválnak arcomtól és végül a teámban, vagy a szőnyegen tűnnek el.

- Hát nem tagadok… - ez a hang – tényleg idióta vagy. – a hang irányába terelődött a figyelmem.

- Shikaichi… - szóltam halkan, szinte már csak magamnak.

Nem szólt semmit sem csak lenyúlt a papírdarabért. Kinyitotta és arcából láttam, hogy elolvasta. Hát nem vagyok valami szónok. De a lényeg benne van. Még mindig nem szólt semmit sem. Aggaszt ez a nagy csönd. Hirtelen elindul felém. Leül mellém az ágyra. Érdeklődve tekintek felé. Felült törökülésben az ágyon. Szembefordultunk egymással. A szemkontaktus megvolt. De az én szememben nem éppen a határozottság volt felfedezhető, inkább a bánat. Szánalmas vagyok.

- Shikaichi én… - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Elég. Nem csak te vagy a hibás?

- De hát…

- Én is hibás vagyok. Mindketten idiótán viselkedtünk. De a szavaid azon a napon…

- Fájtak… - fejeztem be a mondatát.

Bárki másnak rosszul estek volna azok a szavak. Bántottam. Nem testileg! A szavaimmal mély sebet okoztak neki. Sértegettem. Én vagyok a világ legrosszabb barátnője.

- Shikaichi lenne neked valami… - mondtam halkan majd magam mögé nyúltam a kis zacskóért.

- Én is hoztam neked valamit. – mondta majd ő is elővett egy zacskót.

Ez most nagyon meglepett. Én bántottam meg és még vett nekem valamit? Nem érdemel meg engem.

- Egyszerre? – kérdezi és rögtön ránéztem.

- Egyszerre. – válaszolom, mikor rájövök, mire szeretett volna az előbb tudtomra adni.

Egyszerre cserélünk ajándékot. Rögtön ki is vesszük és ledöbbenek. De hiszen ez… ugyanaz az ajándék. Könnyek kezdek el folyni a szememből.

- Ez meglepett. Sosem gondoltam volna. Látod csak egyek vagyunk. – mondja mosolyogva.

- Shikaichi…

- Ez eddig a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. – ez az őszinte mosoly.

- Shikaichi! – borultam sírva a nyakába. A tea, ami az ölembe volt a szőnyegre borult. Az ajándékot szorongattam a kezemben. – Boldog karácsonyt! – mondom teljesen őszintén.

- Neked is boldog karácsonyt! – suttogja.

Nekem is ez a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam.

Hosszas sírás után kezdtem megnyugodni. Jól esett, hogy újra kibékültem vele. Ő a legjobb barátnőm. Soha senki nem foglalkozott velem ennyit.

Feltakarítottuk, amit kiöntöttem, majd kimentünk a konyhába. Az ajándékot a szobai asztalomon hagytam. Csináltunk süteményt és feldíszítettük a lakást is. Nagyon jól éreztem magamat.

Mikor kezdett későre járni, csak akkor köszöntünk el egymástól. Összepakoltam a konyhában és elmosogattam. Nem tudtam elhinni, hogy Shikaichi megbocsájtott, pedig nem voltam kedves vele, azon a bizonyos napon. Mért tette? Miután befejeztem a mosogatást megettem még pár süteményt, majd bementem a szobámba.

Az éjjeli szekrényemen ott volt. Az a bizonyos tárgy. Ránéztem. Fura volt, hogy ugyanazt sikerült vennünk. Közelebb léptem a bútorhoz. Felvettem róla a kis tárgyat. Egy gömb. Belül egy házzal, két lánnyal és sok hóval. Felráztam és esett a hó. Elmosolyodtam. Letettem a tárgyat.

Gyorsan átöltöztem, majd bebújtam a melegágyba. Kezembe vettem is a hó gömböt. Egy ideig néztem, majd ismét felráztam és visszatettem az éjjeli szekrényre. Lekapcsoltam a lámpát és fejemet a párnára tettem. Lehunytam a szemeimet. Fáradt voltam.

- Boldog karácsonyt… Shikaichi… - mondtam halkan majd elnyomott az álom.

Álmomban a hó gömb lebegett előttem. Ahogy a két lány ott volt… akárcsak én és Shikaichi. És ahogy a gömbön belül esik a hó. Egy örökké valóság. Egy körforgás. Ha megáll, elölről kezdődik. És ez ringat minket édes álmunkba.

Boldog karácsonyt mindenki!